Mészáros Sándor - A ​kék hegyeken túl…

Kocsin ​a szállásunk s országúton a hazánk" – sóhajtja keserűen Szőts Ferenc bukovinai székely parasztember, aki 1941-ben útra kelt, elhagyta szülőhazáját, hogy átjusson az Északi-Kárpátokon, „a kék hegyeken túl”, Magyarországra. A vonaton értesül gróf Teleki Pál öngyilkosságáról, s hirtelen belédöbben: „odahagytunk mindent, itt vagyunk, s nem tudom, mi történik velem a következő percen.”

Hasonló sorsra jutottak, hasonló sorssal vertek (szerbek, svábok) házaiban települnek le a bukovinai székely családok. Ahová a történelem forgószele veti őket, oda sodródnak. Útjukon találkoznak lengyel menekültekkel, akik „hullanak, mint rostából a mag”, bevagonírozott zsidókkal, házukat elhagyni kényszerített svábokkal.

A Debrecenben élő Mészáros Sándor a bukovinai székelység nyelvén írta meg elbeszélő főhőse vallomása alapján ezt a sajátos XX. századi legendáriumot. Mert vallomás ez a könyv, nemcsak a bukovinai székelyekről, hanem modellértéke révén minden kisebbségben élő közösség sorsáról és hitéről, hányattatásairól – és a nyelv megtartó erejéről. Vallomás a történelemről, amelynek kegyetlen sorsfordulóiban erkölcsi tetté minősülhet a túlélésért, a puszta megmaradásért vívott harc is, vallomás a föld szeretetéről, a munka, a gazdálkodás morális tartalmáról, a kisebb kompromisszumok megtétele közepette is szuverénnek megmaradó, hitben-erkölcsben éppen szenvedései által megerősített emberről.