Mezei Mária - Vallomástöredékek

1983. ​április 20-án halt meg Budakeszin Mezei Mária színésznő, kiváló művész. (Nevének írásmódjáról megoszlanak a források. Életének egy szakaszában y-ra végződően használta, hiszen ez volt – Mezey – a család eredeti neve, csak buzgó negyvennyolcas apja írta i-vel. Később már maga is csak a Mezei változatot használta.)

1909. október 16-án született Kecskeméten; édesanyja nem sokkal a szülés után gyermekágyi lázban meghalt. Földműves családból származó és önerejéből ügyvéddé lett apja, miután a Kecskemétet sújtó 1911-es nagy földrengés összedöntötte házukat, családjával és egy megözvegyült asszonnyal menekülésszerűen elhagyta a számára szenvedést és pusztulást hozó várost. Előbb Erdélyben, majd Mária hároméves korától Szegeden éltek, ahol apja 25 éven át – haláláig – folytatott ügyvédi praxist. Mezei Mária kora gyermekkorától zaklatta azzal édesapját, hogy színésznő szeretne lenni, de ő hallani sem akart róla, a színészetet hazugnak tartotta, nem hitte, hogy álruhában is lehet harcolni az igazságért. (Pályája végén a színésznő belátta: apjának igaza volt.)

Aztán az apa fölvitte érettségiző lányát Pestre Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőle. A kitűnő direktor és színészpedagógus csak annyit mondott a kövérkés vidéki lánynak: fogyjon le tíz kilót és jelentkezzen ősszel az akadémián. Ekkor már öt hónapos magzatot hordozott a szíve alatt Mezei Mária, s ez egy időre más irányt szabott életének. Titokban abortuszt végeztetett Pesten (többé soha nem lehetett gyermeke), de apja megtudta, s követelésére férjhez ment és beiratkozott a szegedi bölcsészkarra. Nyelvészetet és – egyedüli női hallgatóként – filozófiát tanult három szemeszteren át, aztán mégis a rivaldát választotta. Rózsahegyi Kálmán színitanodája után Miskolcon kezdte a pályát 1931 őszén. Itt kezdte el koromfekete haját szőkére festeni, s mivel a hajfesték gyenge volt, így lett vörös Mezey, amit később a franciás Mezey címkéje váltott fel. Hősnők helyett kokott csábítókat, búgó hangú végzetasszonya-szerepeket játszott könnyed darabokban. A férfiak mindenesetre megfordultak utána az utcán.

1935-től már a pesti utcán, mivel a Kamara, a Belvárosi, majd a Vígszínház színpadán formálta meg a kacér dámákat, léha asszonyokat. Az 1940-es években már igazi sztár volt. Komolyabb szerepeket is osztottak a vörös démonra, például Bárdos Artúr ekkor bízta rá Sommerset Maugham Színház című darabjában a színésznő Júlia szerepét, aztán Ibsen drámájában (Rosmersholm) alakította Rebekka Westet. 1936-tól filmezett, az Aranyember Athalie-jaként – egy kiváló karakterszerepben – mutatkozott be a vásznon. 1944-ben, a német megszállás alatt nem vállalt fellépést, fölmenekült a Tátrába, s ott rátalált hitére. 1946-ban szerepelt újra a Belvárosi Színházban, majd méltatlanul mellőzték.

1945 előtt azzal vádolták, hogy zsidóbarát, a fordulat éve után meg polgári kacattá nyilvánították az illetékesek. Kabarékban, esztrádműsorokban lépett fel. Éjszakánként – pénzkereset végett – bárokban énekelt sanzonokat (a szintén margóra helyezett Cziffra György zongoraművész kísérte), s éjféltájban Ady istenes verseit szavalta, zsoltárokat énekelt a füstös félhomályban. Az akkori kultúrpolitika azonban sem a franciás, sem a zsoltáros Mezeire nem tartott igényt. Megváltás, amikor 1949-ben az Operettszínházba kerülhetett, aztán innen is mennie kellett: a Vidám Színpad következett. Megpróbálta túlélni a színészi tetszhalált: barátai, Tamási Áron és Lajtha László 1952-ben erdélyi népdalokból parányi színpadi jelenetet szerkesztettek számára. A Bujdosó lány című magánszámot a cenzúra kilenc alkalom után betiltotta, mondván, Miért nem szovjet dalokat népszerűsít a művésznő?

1954 után két évig ismét az Operettszínház tagja volt, aztán második sztárkorszaka következett: 1962-ig a Madách, 1962-64-ben a Petőfi Színház, 1964 és 1970 között a Nemzeti Színház társulatában lépett fel. Remek szerepeket alakított százas szériákban, többek közt Warrennét G. B. Shaw darabjában, háromrészes önálló estjével pedig végigjárta az országot, a határon túli magyarlakta területeket, Párizs, New York, Torontó magyar kolóniáit. Újra filmezett (Édes Anna, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Mici néni két élete, Tiltott terület), megromlott egészségét azonban 1970-ben összeroppantotta az influenza.

Ekkor teljesen visszavonult budakeszi házába, s tizenhárom évig harcolt napról napra az életéért. Erős hite és igaz társa segítette ebben. Sok küzdelem után 1981-ben megjelenhetett Vallomástöredékek című kötete, amely életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza. Rá két évre csendesen távozott a múlt század egyik kiemelkedő – hivatalos szakmai elismerésben alig részesült – művésze.