Németh László - Társadalmi ​drámák I-II.

Utópia ​és valóság szembesítése tehát nem az eszmék feladására késztette Németh Lászlót – elbukó hősei kudarcukban sem mondanak le rögeszmeszerű terveikről. De a továbbgondolkodás és új tanulságok öngyötrő, fájdalmas és rezignált tudomásulvétele olyan többlet, amit az esszék írója nem tudott felmutatni. A drámák a „minőség”-tervek társadalmi megvalósíthatóságának módozatait keresik, s a Villámfénybentől a Győzelemig terjedő sor azt mutatja, hogy az íróban megérik az új felismerés: a „kivonulás”, az egyéni „külön meredek út” nem nyújt megoldást. A főhősök mégis azt az ügyet képviselik, amelyet az író sajátjának kell tartanunk, s vállalják is akár azon az áron, hogy különccé válnak. Majd a történelmi drámáknak lesz az a hivatásuk, hogy igazolják a gondolkodás és erkölcs hőseit (VII. Gergely, 1937; Eklézsia megkövetés, 1946; Husz, 1948). A VII. Gergely zárómondata – „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben” – jelzi a különbséget, ami a kétféle hős bukása között van. A társadalmi drámák hősei – e kiúttalanság-érzéstől szenvedő, vergődő emberek – bukásának nemes erkölcsi elégtétele van, ám történelmi elégtételük aligha lehetséges. A történelmi drámák hőseit bukásukban a történelem igazolja: olyan ügyért vesztek el, amelyet későbbi korok számontartanak.