Halász László - Karinthy ​Frigyes (Alkotásai és vallomásai tükrében)

Az ​egész város beszéli… ezzel a címmel jelentette meg egyik írását. Az egész város, az egész ország beszél róla, az egész – vagy majdnem az egész – város és ország ismerni vélte, ismerni véli, szerette és szereti… Ellentétben annyi más „nagy emberrel”, Karinthy kerülte, félte a magányt, csak többedmagával érezte jól magát.
Mindenki rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse – írta egyik versében.
S ha ez igaz volt életében, még igazabb ma: halála után. Történetek és legendák keringenek életéről és csúfondáros szelleméről, meghökkentő tréfáit és hangsúlyait idézik, felnőttek és gyerekek olykor előbb ismerkednek meg egy-egy irodalmi paródiájával, mint magának az írónak műveivel, akit a karikatúra megformál… Megírt helyzeteiből alapszituációk váltak, ugyanarra gondolunk, ha azt mondjuk például: röhög az osztály.
Ő volt a legnagyobb humoristánk, de még semmit sem mondtunk el azzal, hogy zseniális humorista volt.
Megrendítő verseket is írt, de nem szoktuk költőnek nevezni, mélyértelmű novellák fűződnek a nevéhez, de nem novellistaként tartjuk számon, számos nagyhatású újságcikk szerzője, de nem úgy gondolunk rá, mint publicistára, izgalmas regények kerültek ki tolla alól, de ha regényírókról beszélünk, mégsem ő jut eszünkbe…
Ki kérdezett? – írta le egyszer nyugtalanul, mintegy rajtakapva magát csillapíthatatlan szenvedélyén, hogy örökké szólnia kell, írnia, figyelmeztetni és lázítani – mert tenni kell valamit az emberiségért, az életért, az értelmes létért –, de gyorsan, mert másnapra, a következő percben már késő lesz talán – én írtam, és beszéltem… de ki kérdezett?
mi volt, ami ezt a páratlanul gazdag életművet összetartotta, kérdezzük mi; mi egyénisége zsenialitásának, nyugtalan szellemének titka? Úgy érezzük, hogy ezúttal indokolt, ha sorozatunkban a művészetpszichológus vállalja, Karinthy és kortársai vallomásai alapján – a Karinthy-titok felderítését.