Honoré de Balzac - Sivatagi ​szenvedély

– ​Ijesztő ez a mutatvány – kiáltott fel az asszony Martin úr állatseregletéből kijövet. Ugyanis „dolgozni” látta ezt a merész bűvészt a hiénájával, hogy szakmai nyelven szóljunk.
– Milyen eszközökkel sikerült vajon ennyire megszelídíteni az állatait, hogy így meghízhat ragaszkodásukban? – folytatta.
– Ez, ami önnek rejtélyesnek látszik – vágtam közbe –, egészen természetes dolog.
– Ejha – szólt ő erre, és ajkán ott lebegett a hitetlenség mosolya.
– Maga azt hiszi, hogy az állatokban semmi szenvedély sincs? – kérdeztem aztán. – Tudja meg, hogy minden bűnre megtaníthatjuk őket, ami a mi civilizációnkat jellemzi.
Csodálkozva nézett rám.
– De mikor először láttam Martin urat, én is meglepetten kiáltottam fel, mint ön – szólaltam meg újra. – Mellettem akkor egy féllábú obsitos ült, velem együtt váltott jegyet. Az arca már akkor feltűnt nekem, mikor beléptünk. Egyike volt azoknak a merész vonású arcoknak, amelyeket a háború pecsétje jelölt meg, vonásaikba beleíródtak Napóleon csatái. Ez az öreg obsitos katona azonban főleg őszintének és vidámnak látszott, ami rám mindig kellemes benyomást tesz…