Vágó Márta - József ​Attila

„E ​kézirat borítólapján ez állt: »Csak halálom után jelenhet meg«. Mégsem tarthatom vissza halálomig, oly sokan, oly sürgetően kérik tőlem. Attila említette a leveleket ennek is, annak is. Sok minden magyarázatra szorult a levelekben. 1942-ben leírtam hozzáfűződő emlékeimet.
Az ilyen halálraszánt írás leleplezi, kiszolgáltatja az emlékezőt, jobban más írásműnél. 1942-ben másképpen is írtam, mint ahogy ma lehetne. Abban az atmoszférában, ebben az írásban külső szempontok nem szerepelhettek. A hős rajza is csak a belső, kényszerítő emlékvíziót követte. A röpke időben elsuhanó alakot igyekezett megrögzíteni és életének egy kis darabját, nem többet és nem kevesebbet.
Az emlékek akkor elevenebbek voltak, mint ma. Utóvégre kötelességem kiszolgáltatni az egészet, úgy ahogy van. Mégis, igen nehéz elhatározás ez. Sokat gondolkoztam. Hagyjak ki belőle? Válasszak álnevet? Tartsam magam elé, mint kis maszkot a betűk jellemeinek jelmezes menetében? Vagy álljak ki – talán vezeklésül is – ily meztelenül közéjük? Szokatlan dolog, magánéletünkből egy-egy villanásra a nyilvánosság elé rántott ismerősöket, magamat is, így, ennyire nyíltan megmutatni. Úgy érzem, mintha csukott szemmel szakadékba lépnék.” – Ezzel a bevezetővel bocsátja a közönség elé Vágó Márta József Attiláról szóló emlékiratát.