Végh Antal - Aranyalma

Az első novella (Anna feketében) az ötvenes évek, a begyűjtési korszak egy kegyetlen pillanatát eleveníti meg; a felidézett történet égő iszonyatát a közben eltelt idő csillapítja. Az utolsó írás (Hárman, árvák) mai hétköznapi tragédiát beszél el. Szenvedő hőse, a magára maradt apa is az időtől várja a fájdalom enyhületét. Mert az idő a „legnagyobb jó, ez a legjobb orvosság minden fájdalomra. Az idő úgy tud gyógyítani, ahogy senki emberfia”. Végh Antal új novelláinak láthatatlan, tettenérhetetlen főszereplője: az idő. Az időről szólnak azok az elbeszélések is, amelyek a múltról – a jelen szemszögéből. S még inkább azok az elbeszélések is, amelyek a változás pillanatát érik tetten: a magánparaszti gondolkodásmód tragikus bukását vagy észrevétlen elhalását. Vagy amelyek mintha tagadnák az időt, a paraszti élet változatlannak tűnő örömeit és szenvedéseit, a természettel való harc örök körforgását érzékeltetik, de megmutatva, hogyan sodorja magával a mozgó világ tejút-rohanása a látszólag egy helyben álló sorsokat is. A legizgalmasabb novellák pedig már a változott jelent mutatják, az átalakult élet új típusú konfliktusait. Mert az idő – vagy mondjuk így: a társadalmi fejlődés – természetéhez tartozik, hogy miközben a régi fájdalom emlékké simul, új sebek, újfajta bántások keletkeznek…